Mióta az ószövetségi iratokat tisztelő zsidó-keresztény kultúrkörbe tartozó emberek is belátták, hogy az emberiség ugyan külön fajként, de mindenestül része az állatvilágnak, a földi ökoszférának, különösen jelentőssé vált az a kérdés, hogy hol van a határ ember és állat között. Emberiség és nem emberiség között. Sőt, ha belegondolunk abba, hogy megszámlálhatatlan nem emberi genomú lénnyel osztozunk a testünkön, illetve a xenotranszplantáció mára mindennapos gyakorlattá vált be kell látnunk, hogy állat és ember között biológiai határvonal már a genetikai kódban is nehezen fedezhető fel. Bebizonyosodott minden kétséget kizáróan, hogy amit sokáig az emberiség egyedi azonosítójának tartottak, az eszközhasználat, az éntudat, haláltudat mind-mind jelen van az állatvilágban is.

       Mégis, van valami ami kiemelheti és megkülönböztetheti az emberiséget és emberré tehet minket beképzeltségünkön kívül?

   Igen, mégpedig az erkölcs, a morális viszonyulás iránti olthatatlan vonzódásunk. Az igazságos, jogokon és kötelességeken alapuló, a társadalmi egyenjogúságot és önrendelkezést tiszteletben tartó emberi közösség megvalósítása. Ez kétség kívül eléggé új az emberiség számára, alig több mint 2000 éves célkitűzés. De nem lehetetlen.